csuka_máj_olaj

kegyetlen nap,
szélén jártam valami keskenynek,
több tea bennem, mint vér.
várakozás.
ó, a szokásos, mármegint,
a gondolhattad volna átkarolt,
és négyen szidjuk a cipőm,
ami szép és vékony, hogy szép legyen.
korty tea, arány durvul,
futni jó.
nevetni jó.
együtt még jobb.

ez az egész egy koordináta rendszer nyüzsgő pontokkal.

tök mindegy, hogy mit csinálok,
vacsoráztam, tanultam, fürödni kéne,
az asszociációim
vagy csak egy irányba vagy szét a világba tartanak.
valahogy egyszerre,
és jó, mikor ez egyet jelent,
tehát,
hogy logika,
most jó.

ez a hét betű jónekem,
sok napja először rendeződik így sorba,
pedig össze-vissza voltak errefelé eleget,
például, hogy necsináld abban két n is van,
a kegyetlen k-val kezdődik,
az elegemet pedig szétfeszíti az e.

ejha, kiscica vagyok, ajak biggyed, így is lehet?

elegem van,
öklendezős hangulat,
elfutnék messze,
leülnék,
és várnám, ki jön utánam,
ó, lenne, aki hiába,
őszintén kiröhögném,
kegyetlen ajak,
jól csinálják ott a filmben,
kit érdekel, hogy hatásvadász,
megtanítottak, a lényeg,
hogy mihez van kedvem.
na, ehhez, ehhez van.
meghurcolva,
kifacsarva,
fáradtan és morogva vagyok.

hallgatok,
figyelem, ahogy felzavartam a pöcét
az erőből beledobált kövekkel,
amit az elmúlt napokban tördeltem össze-vissza emberekből,
például a büfés néninek tartozom,
meg a többi,
ami jóval nagyobb,
és mind mástól van.
összegyűjtöttem,
és egyesével arcon dobtam vele magam,
hogy a vérrel együtt kis én is kifolyjon az orromból,
és beledugjam az ujjam,
forró e vagy langyos, mint amilyennek kintről tűnik.
szóval mondom, hallgatok,
figyelem a kavarodást,
és rossz a kedvem.
ezt mondjuk nem értem,
miért ne lehetnék közben derűs,
le fogom rontani a felmérés pontosságát,
viccet mesélek magamnak, hátha,
hiába, bús a komor,
és komor a bús,
dögöljek meg ott, ahol vagyok.
azért szemlélődöm figyelmesen,
elég undorító látvány,
nem könnyű munka,
minden tiszteletem a magamé,
jutni kéne valamire.
nem tudom,
kéne még vér,
kéne még én,
kéne még kő,
holnap új nap.

fojtogat valami sünféle szörny folyton,
és én úgy kinevetném,
főleg, hogy samponszagú,
de néha hirtelen igazi fájdalmat okoz
az egyébként olyan nagyon nevetséges
szar kis tüskéje,
ahol nem számítok rá,
ott döf belém.
egész nap mézeskalácsot ettem,
itattak olyannal, ami ízlett,
letéptem egy két masszívabb napsugarat-
kizárólag magamnak-,
veszekedtem a hideggel,
azt jó sokat,
égett az arcom a befűtött szobámban,
szorongva fáztam hév ablakában,
hogy hol is nő nyáron a pipacs,
két hülye megálló között,
de nem emlékszem,
pedig ez lényeges,
a mai napnak kiemelt információja,
nem akar tőlem semmit,
én se tőle,
csak úgy érdekel,
szusszan egyet bennem,
elindul máshová,
hagyott nyomot pipacsnyit,
ennyi kellene nekem ma úgy összesen.
és akkor ez a tüske dolog,
bosszant,
mert tennem kellene izé ellene,
és én rendre lesöpröm,
halkan elduruzsolom,
hogy nem, nem, rossz süni,
nem arra van, hogy bánts vele,
legfeljebb, hogy védekezz,
de mi ellen kéne, mondd?
nincs kedvem a folytonhoz.
simogatni,
igennel válaszolni,
nemmel válaszolni,
odarohanni,
elbújni,
előbújni,
megölelni különféle irányokból,
kedvest kitalálni,
meglepődni,
elszorulni,
visszasusogni,
nem reagálni,
válaszolni,
visszakérdezni,
nevetni,
odadörgölőzni,
elesni,
elengedni magam,
ehhez van képességem és magam,
és jó,
és nem kell más, mint hogy jó legyen.
kaparom a vágyaim,
és nézelődöm,
hogy körbevesznek e,
tolonganak e, hogy fojt.
nem, ez a kurva sün az,
a vállamon ül, és mosolyog,
ne mosolyogj, te gonosz vagy,
azok nem mosolyognak kedvesen,
azok bántani akarnak.
nekem fáj, tudomásul veszem,
ő élvezi, létezik, boldog,
odébb állok, ez így korrekt,
élhető,
mi más kell,
igény nincs,
minek.
mosolyog, ne, ne, ne,
nincs ehhez kedvem,
mondanám, hogy hagyj engem békén,
elfáradtam, keresek egy szőrmókmacit,
lefekszem aludni, és holnap sütök palacsintát,
és nem mondom ki,
nem tudom, miért,
dühít.
hallgatok, gondolkodom,
miért nem pipacs ez is?
van, finom, pont annyi, olyan.
pipacsot, egy pici piros pipacsot szeretnék,igen.

összevarrtam emlékekből
és előbányászott derengésekből
és hiányokból
és vágyakból
és álmokból
egy sémafélét,
mi jó nekem,
s mit szeretek,
mi simogat,
mi a kéjes itt bent,
szánkózni a kellemesen.

korrekt kis séma lett belőle,
halovány félelemmel illesztettem hozzá azt,
amim most van.

mintha egyedül lennék,
sok volt  a b válasz,
ezt mondja a bravogirl.

mintha, dehátnem,
a makacsom hárít,
hinni jó, hiszek neki.

volt ez a nap,
elfogyott,
nem kaptam senkitől semmit,
nem adtam senkinek semmit.

a szabadság egyszemélyes dolog,
a szerelem talán kettő,
a szabály maga az együtt.

a batthyány téren ma délután különösen hideg volt.
különösen hideg és elég sötét.
álltam a mozgólépcső tetejénél,
lefotóztam egy mosolygó párt a szobornál,
túl erős vaku, halovány kép,
szabadkoztam, sziasztok.
kisétáltam, körbenéztem,
ugyanúgy hidegen hagyott budapest.
dalolt a jegykezelő, egy jegy, kettő.
metró, zúg, tömeg, érint,
megyek haza

de eltelt.
annyi minden kellett volna,
minden maradt annyiban,
háromezer forinttal több volt a zsebemben,
míg a fene el nem vitt a moziig,
mondjuk nullszaldó.

félek.
holnap grammra lesz a nap.

félek.
vágyom.

ütöm a lapos leopárdot az egérrel,
zúg a számítógép,
émelygek,
elfogy az este lassan,
lefekszem.

valami dombon ülsz,
nem tudok oda felmászni,
gyere le,
kérlek, gyere le,
sóder a tapam alatt,
nekiveselkedem megint,
gyere le,
megyek fel.

semmiért egészen,
hiszem, hogy úgy van,
attól lesz a minden.

szeretlek.

odanézek az ágyra,
mosolyogsz,
most bújjak oda vagy két másodperc múlva?

beszorul a levegő,
merre jársz,
kire mosolyogsz,
nem is tudok odabújni,
messze vagy.

fel alá szaladgál a félelem,
összekarmol,
semmi nem nyugszik bent,
tombol a szerelem,
üvölt.
tudom, hogy nem kennelbe való,
de ha elengedem,
én elindulok utánad az éjszakába.
én nem teszem le a telefont soha többé.
nem engedlek ki az ajtón.
banális dolgokat sorolok egyedül így is, látod.

néha eltűnök belőled,
illanok nyomtalan.
kereslek, és főleg belőled magam.
toporzékolsz a kicsi szívemben,
kényelmetlen,
és
nincs játszópajtás odaát.

mit csináljak?
ne fájj?
így kéne? így kell?
úgy jó?
én megpróbálom, meg.
csitt, nemfáj, hallgass,
az nem azért van,
és ez nem ezért van.
hanem.
tudom.
nemfáj.
szeretlek.

még suttogni is jó.
magamnak susogni.

befőzöm magam,
elteszem a polcra,
éjszakányi porosodás.

- dinah washington_is you is or is you aint my baby?_rea and christian remix -

amikor sírok,
könny folyik a szememből.
van erre egy könnycsatornám,
szervezett dolog ez,
nem csak úgy bőgök,
először jön az élmény,
majd a fájdalomérzet
-a legjobb rész-
és a cseppek csordulása,
csurgása és csorgása,
tócsa kis arcomon.
lassan árkot mar a sósvíz a bőrömbe.

bevallom, nem mindig működik ilyen egyszerűen.
az élmény, a fájdalom rendben,
viszket a szemem alatt a hám,
már felizgult a könnycsepp selymes érintésének gondolatától.
és mégsem folyik,
ott lötyög alul,
érzem, ahogy mozdulatlan feszül.

vákuum szívja.
vákuum szív.
fogyok belül.
belerohadok önmagamba,
elnyálkásodom, összeszáradok
udvariasan mosolyogva.

Homályos a rossz, de rossz,
tegnapi nap íze még a számban,
de hát nem szólhat minden rólad,
induljon inkább el a ma,
abba vesd hited, hiszed,
hogy jó lesz, hogy jó lesz.

Csóválni a fejed látom,
jóval rosszal hajtogatni
csak butahamis dolgot lehet,
legalábbis vektoriálisan.

Pláne, ha dolgokat.
Pedig, ha dolgokat.

Elfordítom fejem a kislánytól,
aki bújva súgja csak neked,
hiányzol, gyere, együtt.

A bűntudatodban akarok zuhanyozni.
Forró, édes fürdő lesz,
és én minden cseppjét
szétkenem
kéjesen
magamon.
Beburkol a szenvedésed,
boa, muff, harisnyatartó,
nyomorult dolgokba öltöztetsz csak,
de öltöztetsz.
Felveszlek,
hogy kipakolhassalak belülről végre kicsit.
Szellőzz csak, fázz, párologj.

Akarlak még bántani is.
Hogy te is szűkölj egyedül zugban.
barátaid közötti szűk zugban,
igen, ott, mindenképp.

Te nem érdeklődsz a szenvedésem iránt,
ó, én nem így fogom csinálni,
mosolyogva nézem majd végig a tied,
rögzítem minden pillanat tapintását.

Azt simogatom majd elégedetten,
ha még csak nem is nemet,
egyszerűen csak mégsét gurítasz.

És halkan várom már a misemtörténtet,
mikor a szavaid nem hallja ez a nyomorult-
eperháromban könnyebb, nevetség-
csak a hangod, ahogy örül neked
a saját tegnapjával hanyagul a farzsebében.



2007.10.20.

Ma tetszettél.
Jól áll neked a lila,
És a fekete is.
Készer értél hozzám.
Egyszer véletlenül,
és egyszer direkt.
A véletlen jobb volt.
észre sem vetted,
hát kisajátitottam a mozdulatot,
mindenféléket éreztél közben,tudod?
Például bounty reklámos lány voltam,
Hogy mindenki megcsókolna,
És a tiéd vagyok,
És nem csókol meg senki,
Csak te, ha szomjas vagy,
Vagy éhes,
Vagy pisilned kell,
Vagy dolgoznod kéne.
És még voltam titkos szerelmed,
Hogy lesed a kezem,
Hogy fekszik az ölemben,
Képzeled, hogy veled irok,
Nem az olcsó tollal,
Elmerengsz  a fülcimpámon,
Miért nincs benne való.
De a fülcimpa volt a túl sok,
Nem adom ki magam magamnak-
Hőbörögtem.
Nem boncoltam tovább a lelkem,
Kivettem a teából a filtert,
És kifacsartam inkább azt.


2007.09.28.

Feje tetejére állt ma a világ,
hogy ezentúl igy legyen a helyén.

Timindenki eltörpültetek.

Halk szavak, nehéz szavak,
Még jó,hogy nem levest ettünk,
A borjú elnyelte a hangot,
Hogy kijött belőlem,
Mit befelé udvariasan betűnként pakoltál.

Nem szóltam, sőt, hallgattam,
Kérdeztem, ha volt mit,
Többnyire nem volt.
Belül lázasan igyekeztem fenntartani a rendszert,
Mi sebtében épült ki,
Hogy a kivül feszes maradjon.
Hát maradt.
Belülre csak ü és l jutott ugyan,
De a fesz lényeg,

Meg a fasz,
Körülbelül ezt mondtad nekem,
És megtanultam,
Előre megtanultam.

Néha mosolyogtál,
A vallomásszag azért csak kiszivárgott,
Ugye épp most ismerted be,
A te lelked sem hermetikus.

Felemeltél ide a felnőttfélelmetesbe,
És elengedted a kezem.
Egyedül vagyok.
Lehet, utánad megyek.


2007.09.28.

villamoson a reszkető Duna felett.
a mai napon. mindegyiken.

valami homályos gyanú kavarta fel,
és mennyi iszap van ott alul,
bele sem gondolt soha,
leülepeledni szeret a szar.

körmeimet vájom magamba,
így csak a bőrömig tart a fájdalom,
ha összeszorítom a szemhéjam,
még feketét sem látok,
a látást,
a látnivalót,
a látnikénét
és a látottat
mind összeszorítom,
tulajdonképp a villamos alá,
akár a Dunába.

olyan finom, krémes a nap.
zebrán nyugalommal átmenni zöldben, pirosban,
nem lehet csak úgy,
ahhoz kell az én és a ti,
és a kettőt elválasztó mosoly.
alapos, végtelen mosoly.

szép a fekete és szép a fehér
a beton öleli a cipőtalpam

idegrendszer finom és tökéletesen összehangolt működése ránt össze
végesen, felületesen,
de.
de talán nem alaptalanul

egy rossz illat elég, hogy
inogjon a petőfi híd alattam

egy üresebb pillanat,
és inverz rajzolódik az x és az y között

védtelenség
a csiga elindul felfelé a torkomban

nem kell védelem,
röhögés
nem kell félelem

gyere már.
nem értem.
mire várunk?
nem érdekelsz.
kellesz a boldogságomhoz,
az meg eléggé sürgős,
hát induljunk.
mondom, nem érdekelsz,
szükségem van rád,
ennyiben vagy csak érintett,
de ebben alaposan,
in dul junk már.
ó,én nem mondok semmit,
és tenni pláne nem teszek,
nem értem,
hogy te mit nem értesz,
gyere ide értem,és vigyél el.
nem tudom hová és nem tudom mivel,
még a nézésed sem legyen kérdő,
neked itt feladatod van,
sőt hivatásod,
valakit boldoggát tenni,
az olyan szépnak hangzik,
próbáld meg élvezni kicsit,
lehet,hogy nem olyan rossz.
vigyél,tegyél,rád bízom.

ezt álmodtam.

szia, szeretlek.

letenném a kezed az asztallapra,
alaposan megsóznám,
nagy levegővel lefújnám,
és kajánul mosolyognék, hogy csak úgy.

meglöknélek a vállammal,
te- azt hiszem- nagyot lódítanál rajtam,
és boldogan repülnék odébb,
hogy aztán visszanevessem magam melléd,
de legalább a közeledbe.

moziban lennénk,
hirtelen csak egy nagyon kis puszit adnék,
bagolyszem, hisz nem is én voltam,
libabőr, hogy nyakamba viszonzás.

ötórakettőre mennék a muszájhely elé,
sapkában várnám, hogy észrevedd,
nem birtam az ötóraharmincat a ferenciekterén.
persze, csak a galambok miatt, szögeznénk le együtt.

hátulról hozzád simulnék,
és susognám a susognivalót,
amiben nem alany és nem állítmány,
hanem csak a szerelem.

másik mozgólépcsőn mennénk le,
csak téged látnálak,
a tömeg meg csak engem,
persze előbb érnél le,
és állnál, várnál ott csendben.

szia,szeretlek.


 

nem is igazán akartam én ezt,
ijesztett egysmás, egysmás komoly dolog,
de a lehetőséget,
mint biztonsági játékos nem vetettem el,
meghagytam neked:
gömbölyűre gyúrtam,
kezedbe tettem, játssz, ha akarsz.
tervezgetve zsebre tetted.

picike kis szia.

aprókat gondoltam azért, és visszafogottakat.

délután volt, semmire nem elrendeltetett.
mosollyal kezdődött,
új hang, szemöldököm a kedvemmel karban kúszott egyre feljebb.

és aztán az izéség.

hogy én sok játékkockából, tudom,
hogy sokféleképp összerakni, azt is.
de új kombinációkat kipróbálni én szoktam.
szoktam, de én szoktam.
csicsa várat építettél, el kell ismerned.
te élvezted az építkezést,
én megszenvedtem az eredményt.

szétszedni darabjaimra, jó móka.

szikla vagy,
utat mutatsz,-
amúgy köszi-
kiszámoltad, mikor világra jöttél,
hogy mikor, hol és miért,
hogy hogyan lesznek ezek a dolgok
a te életedben.

a valós számok halmazából válogattál mindig,
gondosan elkerülve a homályos dolgokat,
haladt is szépen előre, mit eltervezett a magad.

hiba nem volt,
minden a megfelelő árnyalatban játszott,
s kínosan nyugodtan hivatkoztál mindig a valóságra.
ő hallgat, ha te beszélsz,
igazat ad,
s a te igazságoddal
mindketten nagyon egyedül vagytok.

egyszer pedig üldögélhetnétek együtt csak úgy is teljesen feleslegesen a margón kívül
úgy együtt, úgy igazán, úgy szabálytalanul és bután

érezni haszontalan,
ó én tudom,én megtanultam,
tanár úr, én készültem

terv szerint megvolt persze,
akinek van ideje érezni,
velünk lélegezni,
szeretni.

és lett ember, akit világra kéne hozni
ó mama

és lett ember, akit világra kéne tenni
ó papa

-tudta és tette hát.

segített, felelt, válaszolt, szidott, marasztalt, hallgatott,
utána menni, jó felé menni egy volt.

és ahogy rálépsz az ő útjára rémülsz csak meg:
itt tényleg semmi nincs,
észpuszta,
logika, helyes válasz, okos döntés, arany középút,
letisztult, kemény, kiszámítható minden,
egyedül vagyok.

nem értem, amit ő ért, de látom, hogy érti.
tudom, hogy nincs igaza, de nem szólok.
tudom, hogy igazam van, de nem győzöm meg róla.
tudom, hogy miért bánt, így nem fáj.

nem sértődsz meg, nem vagy dühös, nincs bosszú,
nem szeretsz, nem gyűlölsz,
nem maradsz alul.

hogy lány?
hogy ember?
hogy hiba?
hogy erény?
nem tudom,
csak érzem,
és igen, végre közhellyel dobálózhatok,
tombolhatok,szenvedhetek,sajnálhatom önmagam,
sötét tekintet és fejcsóválás közé szorulva,
de úgy, hogy nem tudom,
mit csinálok és miért,
szeretek és gyűlölök csak úgy-

az apa feladatai az ixedik oldalon,
csupa nagy dolog,
teljesítődik épp ütemesen

egyre nagyobb és nagyobb számot kell csak behelyettesíteni az egyenletbe
nagyon egyszerű és nagyon nagyon

gondolattal definiált érzelmek,
gondolattal megélt érzések,
az ember nem állat,


csak azt tudnám, a szeretetet hova a francba tetted,
mikor sehogyse fért be az agyadba