átkozott percek kandikálnak ki a félhomályból néha
összerázkódom, teljes testemmel utálkozom,
a múlt miért nem tud a seggén ülni nyugodtan?
rázárom az összes ajtót, amit magamban találok,
mosolyogva engedem fel szép lassan a kilincset,
be csuk va.

a minden elszakadt.
nem szét, csak ketté, még szánalmasabb.

fogom az átkozott perceket, és másodperceire szedem.
mind a hatvanat körbetörülgetem, és a kezedbe adom.
együtt megnézegetjük,
te elmesélsz nekem bokrot, fát, egész erdőt,
minden szekundom új barátokat kap,
csendben eltűnik sok másik édes között.

nyakadbabújok, minden rendben.
minden, minden rendben.

kopognak a szavaink uzsonnamorzsás délután,
tengerszemedben úszom, mondod, mondod,
a szavak ugrálnak körülöttem, ideoda kapok,
új nekem a nyugalmas, egyszerű kedvesség,
az önmagáért való, idővel puszipajtás ölelés.

a jóreggelt sms és a négy villamosmegálló reggel
már jól ismerik egymást,
együtt zötykölődünk hárman,
az sms is el van ájulva a saját szavaitól.

lépegetek az egyetem felé,
tervezgetem a napot,
mindennek megvan a maga kis helye,
az este felé tart a nap.
csókkal kezdődik majd a lényeg,
addig lehet tervezgetni,
hogy milyen is legyen az.

maradt azért elég sok belőlem:
mikroklímák és aljnövényzet.
tiéd. tetszik, hogy tetszik.

europark, legokiállítás, élmény,
ahol ez a három tud találkozni,
nekem ott a helyem.

percek alatt mindent kihozol a szememből, amit szemből ki lehet.

megölelsz?
és én a soha tizede alatt olvadok beléd valahol a mellkasod körül

vigyázol rám, mondod nyugodtan,
tudom, csurran a könny titokban.