magamra döbbentem,
és milyen hangosan csend van,
és milyen élesek a kontúrok,
arany és fekete zománc mindenen.

lassan veszem a levegőt,
nincs agykapacitásom összekoordinálni egy lihegést.

szemem fel-alá jár,
gondolataim egymást rugdossák,
nem sírhatok,
túl sok lenne most.

körözök valami nagy büdös körül,
meg vagyok rémülve.

engem hogy szeretnek?

ízlelgetem a tőmondatokat sorban,
hol találok hamiskást,
vagy biztosat.
valahogy el kéne indulnom,
lucsokban toporzékolok,
kúszik be a küszöb alatt a hisztéria.

valami kerülget.
valami keserű, tökigaz valóság.
ápolatlan a viszonyom az igazsággal,
bocsánat, én hányni fogok.

dereng a hajnal,
egy emlék összesodorva a porszívózsákban.
fulladjon az elhalt hámsejtjeimbe.

közelebb jön a világ,
távolabb jön a félelem.
megérkezik a könny,
a lelkem is feljön a  pincéből,
szemrehányó cöccögéssel csusszan vissza a helyére,
fészkelődik, összegyűrtem mindent pár perc alatt.
tudom, bűnt bánok befelé.

a szomorúság nem bonyolult,
olyan s per t típusú képlet,
lerendezem rutinból.

egyedül vagyok, giccsesen egyedül.
csukott szemmel vagy nyitott szemmel látom ugyanazt?

engem hogy szeretnek?

napok egymás után,
veled vagy veledre vágyva,
szuszogva, gondolva, várva,
 
tudom, a szerelem egynagyobbegyenlő kisebbkettő.
vagy egy egész,
vagy egy egész valamennyi.
és lehet a valamennyi rengeteg,
de a végtelen,
a végtelen csak az egy lehet.

elég sok vagyok és elég szomorú.
gyerünk tovább, igaz?

a kicsike bogár halottnak tetteti magát a turistaösvényen.

egyedül vagyok.