jó.
2008.01.29. 18:13
björk sikít,
én tapogatom a bőrt a szemem alatt,
húzza össze a só, kicsit ragad is.
szép vagyok, okos vagyok,
várnak rám.
odaérek,
megölelnek, tétován odabújok,
nekem ugyan mindegy,
hány centire vagyok.
közel, hát közel.
nyugalom, az arcom sima,
a lelkem, a szívem sima,
a fájdalom egyszerű dolog,
nem redőződik,
csendben és jelenet nélkül őröl,
egyre erősebb vagyok.
én tapogatom a bőrt a szemem alatt,
húzza össze a só, kicsit ragad is.
szép vagyok, okos vagyok,
várnak rám.
odaérek,
megölelnek, tétován odabújok,
nekem ugyan mindegy,
hány centire vagyok.
közel, hát közel.
nyugalom, az arcom sima,
a lelkem, a szívem sima,
a fájdalom egyszerű dolog,
nem redőződik,
csendben és jelenet nélkül őröl,
egyre erősebb vagyok.
Szólj hozzá!
2008.01.29. 17:56
Bőgök.
Dörzsölöm az arcom,
küzdök minden kárbament másodpercemért,
de hiába,
beteltem ezzel a rohadt sós löttyel,
veti ki magából a testem a köbdeciket.
Arcomba vájom a körmöm,
csitt,
nyugalom,
ha valami,
hát ez felesleges.
Elhitted
hogy van és
elhitted,hogy lesz,
a voltokkal nem törődtél,
sokakkal megesett,
leginkább túlélték,
nyilván veled is így lesz,
legközelebb odafigyelsz rá,
hogy a matematika nagy úr,
és a voltból következik bizony minden van,
és a vanból következik minden lesz,
még akkor is, ha belekerülsz te is a képletbe,
amivel az élet felirható.
Nem voltam szorzó,
nem voltam osztó,
hiába én.
Nem gondolkodom,
nem elemzem a szavakat,
nem feszegetem a hazugságokat,
nem tiltok magamnak semmit,
csak fáj,
akár alany, akár tárgy vagyok,
fáj,
és minden könnycseppbe belepaszirozom
a kínt,
hogy messze tőlem körforogjon boldogan.
Dörzsölöm az arcom,
küzdök minden kárbament másodpercemért,
de hiába,
beteltem ezzel a rohadt sós löttyel,
veti ki magából a testem a köbdeciket.
Arcomba vájom a körmöm,
csitt,
nyugalom,
ha valami,
hát ez felesleges.
Elhitted
hogy van és
elhitted,hogy lesz,
a voltokkal nem törődtél,
sokakkal megesett,
leginkább túlélték,
nyilván veled is így lesz,
legközelebb odafigyelsz rá,
hogy a matematika nagy úr,
és a voltból következik bizony minden van,
és a vanból következik minden lesz,
még akkor is, ha belekerülsz te is a képletbe,
amivel az élet felirható.
Nem voltam szorzó,
nem voltam osztó,
hiába én.
Nem gondolkodom,
nem elemzem a szavakat,
nem feszegetem a hazugságokat,
nem tiltok magamnak semmit,
csak fáj,
akár alany, akár tárgy vagyok,
fáj,
és minden könnycseppbe belepaszirozom
a kínt,
hogy messze tőlem körforogjon boldogan.
Szólj hozzá!
Távol
2008.01.28. 10:12
nem tudok veled most mit kezdeni.
fáradt vagyok, kimerült,
aludni vágyom, elomlani karokban és finomban.
figyelmesen bólogatni,
közben titokban lefejteni rólad a kötelet,
amit te magad tekertél magad köré,
nem megy.
nézel hatalmas barna és fehér szemmel,
nézel, és be vagy zárva
szempillák, lábujjak, köldök börtönébe,
ezzel harcokjak most,
némi bűntudattal csóválom magam,
nem tudom, mi a következő lépés,
oda-vissza, csak oda-vissza,
hadd hintázzak én most magammal,
menj innen.
nem ezt vártam,
szikkadt csend ül körbe,
mikor mondhatok én ilyet,
mikor várhattam én ilyet,
valami elromlott,
nem javítom meg,
te csak bütyköljed,
és közben tedd magad alám néha,
kínos egy kicsit a sámli.
fáradt vagyok, kimerült,
aludni vágyom, elomlani karokban és finomban.
figyelmesen bólogatni,
közben titokban lefejteni rólad a kötelet,
amit te magad tekertél magad köré,
nem megy.
nézel hatalmas barna és fehér szemmel,
nézel, és be vagy zárva
szempillák, lábujjak, köldök börtönébe,
ezzel harcokjak most,
némi bűntudattal csóválom magam,
nem tudom, mi a következő lépés,
oda-vissza, csak oda-vissza,
hadd hintázzak én most magammal,
menj innen.
nem ezt vártam,
szikkadt csend ül körbe,
mikor mondhatok én ilyet,
mikor várhattam én ilyet,
valami elromlott,
nem javítom meg,
te csak bütyköljed,
és közben tedd magad alám néha,
kínos egy kicsit a sámli.
Szólj hozzá!
csináld
2008.01.28. 10:00
facsarj le magadnak egy varjút a sokból,
arról az égről, ami csak feletted szürkés,
a felhők hypot szórnak egykedvűen,
fakul a kabátod, a hajad, a szíved.
nézelődj a buszról,
az üvegbe karcolt mondanivaló,
a táj eggyé válik benned,
látod, nem válogatsz,
az elfogadás minőségromlás is egyben.
ülj fel a lóra, fordulj le róla lemondón,
keresd lopva, követ e a tekintetem,
marcangold magad hangosan vagy csendben,
hirdesd világnak, veled minden rendben,
ölelj meg, becézgess,
gyalogolj sokat, ha a tömeg nélküled közlekedik,
tekerd ujjad köré a napokat,
mámorral lepd be az összes éjszakádat,
hajnalban a vizeletsugár összebújik egy fával.
szaladj előre, befordul e valaki a sarkon,
ha nem, akkor úgy,
ha igen, akkor meg úgy vedd a kanyart.
gyerünk.
arról az égről, ami csak feletted szürkés,
a felhők hypot szórnak egykedvűen,
fakul a kabátod, a hajad, a szíved.
nézelődj a buszról,
az üvegbe karcolt mondanivaló,
a táj eggyé válik benned,
látod, nem válogatsz,
az elfogadás minőségromlás is egyben.
ülj fel a lóra, fordulj le róla lemondón,
keresd lopva, követ e a tekintetem,
marcangold magad hangosan vagy csendben,
hirdesd világnak, veled minden rendben,
ölelj meg, becézgess,
gyalogolj sokat, ha a tömeg nélküled közlekedik,
tekerd ujjad köré a napokat,
mámorral lepd be az összes éjszakádat,
hajnalban a vizeletsugár összebújik egy fával.
szaladj előre, befordul e valaki a sarkon,
ha nem, akkor úgy,
ha igen, akkor meg úgy vedd a kanyart.
gyerünk.
Szólj hozzá!
2008.01.23. 10:37
mindenem odaadtam a tavaszért,
három napra futotta a lelkemből,
három nap budapestnek.
egykétmilliomod, az belefér
három napra futotta a lelkemből,
három nap budapestnek.
egykétmilliomod, az belefér
Szólj hozzá!
bolond
2008.01.07. 22:05
egyszer úgy hat másodpercre,
a te saját hatodra,
éjszaka, mikor senki sem lát,
valld be magadnak,
valld be,
aztán soha többé senki előtt ne ismerd el.
nekem úgy tetszene.
a te saját hatodra,
éjszaka, mikor senki sem lát,
valld be magadnak,
valld be,
aztán soha többé senki előtt ne ismerd el.
nekem úgy tetszene.
Szólj hozzá!
kettő, csipkebokor vessző
2008.01.07. 22:00
hazáig nevettünk, én ráztam a trolit, nem ő engem.
aztán egy lépcsőháznyi sírás,
két-három emelet,
és szomorúság letudva,
zsebre téve mélyre,
pontosan ennyit szabtam ki magamnak minden napra.
egyszer elkezdtem kibontani a hungarocelt,
hány másodperc múlva csomagoltam rögtön vissza,
nem tudom,
de villámgyors tudok lenni,
ez meg rekord.
nem is lehet akkora luk valakiben,
mint amit abban sejtettem látni,
olyankor az van,
hogy elfogy a zokni,
és nincs több dömdödöm,
és akkor most már az alany állítmány megint nincs,
vagy egybefolyt,
vagy nem tudom.
odatettem neked egy szép és szomorú és kegyetlen őszintét,
és te rút voltál, olyan rút, amilyennek nem képzeltelek soha.
rugdosni minek, mondd?
behunyom a szemem, ciki, ne.
az én kicsikicsi szívem.
csodálkozott, kitágultak a szemei,
hallottam ahogy édesen értetlenkedik,
hogy miért és minek, de főleg mi ez?
üldögéltem, simogattam,
mondtam neki, hogy egy másik hatalmas hasonló miatt van,
aki most sírdogál,
csak ráparancsoltak, hogy húzza meg magát.
te se kérdezz, hallgass,
ez akkor mostmár tényleg nem a te ügyed.
egy fémkanállal beszélgettem inkább,
te sem érted, ugye,
de legalább kellően érzéketlen vagy,
hogy elmagyarázzam gond nélkül,
nincsen semmi baj,
ha a büszkeség ekkora,
a szerelem úgysem fér el rendesen,
nem vesztettünk sokat.
aztán keserű nevetés-
azt nagyon szeretem-,
hatalmasat vesztettünk,
főleg,
hogy csak mi tudunk a kincsről,
senki más,
még ő maga sem.
nem is mi,
csak én,
és az én olyan egyedül van.
melletted könnyű lenni,
omlok a karodba folyton,
beleplek az illatommal,
csimpaszkodom,
hát itt a csimpánz is végül.
nyugalmat kerestem,
nyugalmat találtunk.
nézek a szememmel,
csókolok a számmal,
lélegzem az orrommal,
simítok a kezemmel,
ölelek a testemmel,
és mindnek külön helye van a szívedben.
finom vagyok, mindenem finom,
mert úgy ahogy vagyok, ízlem.
aztán egy lépcsőháznyi sírás,
két-három emelet,
és szomorúság letudva,
zsebre téve mélyre,
pontosan ennyit szabtam ki magamnak minden napra.
egyszer elkezdtem kibontani a hungarocelt,
hány másodperc múlva csomagoltam rögtön vissza,
nem tudom,
de villámgyors tudok lenni,
ez meg rekord.
nem is lehet akkora luk valakiben,
mint amit abban sejtettem látni,
olyankor az van,
hogy elfogy a zokni,
és nincs több dömdödöm,
és akkor most már az alany állítmány megint nincs,
vagy egybefolyt,
vagy nem tudom.
odatettem neked egy szép és szomorú és kegyetlen őszintét,
és te rút voltál, olyan rút, amilyennek nem képzeltelek soha.
rugdosni minek, mondd?
behunyom a szemem, ciki, ne.
az én kicsikicsi szívem.
csodálkozott, kitágultak a szemei,
hallottam ahogy édesen értetlenkedik,
hogy miért és minek, de főleg mi ez?
üldögéltem, simogattam,
mondtam neki, hogy egy másik hatalmas hasonló miatt van,
aki most sírdogál,
csak ráparancsoltak, hogy húzza meg magát.
te se kérdezz, hallgass,
ez akkor mostmár tényleg nem a te ügyed.
egy fémkanállal beszélgettem inkább,
te sem érted, ugye,
de legalább kellően érzéketlen vagy,
hogy elmagyarázzam gond nélkül,
nincsen semmi baj,
ha a büszkeség ekkora,
a szerelem úgysem fér el rendesen,
nem vesztettünk sokat.
aztán keserű nevetés-
azt nagyon szeretem-,
hatalmasat vesztettünk,
főleg,
hogy csak mi tudunk a kincsről,
senki más,
még ő maga sem.
nem is mi,
csak én,
és az én olyan egyedül van.
melletted könnyű lenni,
omlok a karodba folyton,
beleplek az illatommal,
csimpaszkodom,
hát itt a csimpánz is végül.
nyugalmat kerestem,
nyugalmat találtunk.
nézek a szememmel,
csókolok a számmal,
lélegzem az orrommal,
simítok a kezemmel,
ölelek a testemmel,
és mindnek külön helye van a szívedben.
finom vagyok, mindenem finom,
mert úgy ahogy vagyok, ízlem.
