csuka_máj_olaj

belezörög a lift a függőleges csendbe.
nem az én csendem, zörögjön.
kint terpeszkedik minden,
duzzad a sötét, a szomszéd vacsorája,
a későn érkező fiatalok vihogása,
a házfalról száradó esővíz szaga.
kovácsoltvas korlát nyúlik egyre hosszabbra,
mozaik csodálkozik csillogó szemeivel.

buliznak bennem az ingerek,
nincs időm reagálni a világra.

zongora csiripel, szin kó pa szuszogok.

csücsülsz a világnak a végén,
a legeslegvégén, mint a mesében,
lógatod a lábad, és vicceket gyártasz.
magadnak, másnak.
ledumálod a pecázó kisfiút a holdról,
és a helyére ülsz.
bámullak, elmerülök benned.
látom az illatod és érzem látványod.

szeretlek.

 

összebújtak a hűtőmágnesek a hűtőn,
aljas provokáció, sziszegem, elfordulok.

hideg, koszos linóleum mintája,
fehér függöny szürkesége,
pohár csapvíz klóríze,
pirítósmorzsa szúrása,
én.

eszembe jutsz,
pontosabban előlépsz a takarásból.

bárcsak esne odakint.

vándorol a tekintetem,
el-elidőzök itt-ott.

hosszabb-rövidebb smsek,
szinte hétfő van, picsog a telefon.

álomba bambulom magam.
 

éjfél körül lehet, lassan vált a nap a holnapba,

én visszamaradok, igyekszem nem elaludni,

kiélvezem minden kis részletét újra a velednek,

halk szavak azon a különös hangon,

amit mint kisegeret otthonából kibújni képzelek,

ha hallom, futkároznak a dobhártyámon,

kis talpacskák tusnyoma agykérgem itatósán.

arcomon a kedves és kérdésfeltevő simítás,

tarkódon játszom a nagyon jó mindent.

az őszinte testek kibeszélték a lelket,

belém olvadtál gyönyörűn,

és a sárgából,

és a kékből,

most az egyszer nem zöld alakult.

tölcsér a torkom,

lassan keserű massza csorog lefelé.

megzavarodom, próbálok evickélni ügyesen.

messze a szituációtól jobb,

ahol nincsenek pattogó mondatok,

apró nevetések, erős hangsúlyok,

egyedül vagyok a lusta gondolatokkal.

szenzorod vijjog, és rám veted magad,

gyűrögetem a miabajt,

hogy hazudjak igazságot,

az arcomra kiül az erőlködés,

aggódva kapkodsz utánam,

de én már csak a kapkodást érzem,

fenekem alatt a spirál,

csúszom magamba masszástul.

új helyzetet rántok elő,

suta ötmondat lóg a levegőben,

néha te vagy a hatodik,

néha tovább gyötörsz, hogy minuszöt, na mi?

kamillaillat próbál engesztelni hasztalan,

szinte elhatároztam, hogy megbántódom.

sírás leskelődik, érzem,

tűtánc az orrromban,

csordul mindjárt, csordul.

tudom, itatom a múltat, még szomjas,

még mindig nagyon szomjas.

fekszel az ágyon, nem nézel rám.

tonnányi titok terpeszkedik rajtam,

poros, de nehéz titkok.

mondatok, tekintetek a délelőttből

felmerülnek és alábuknak hirtelen.

zavaros a vér, mossa a szívem.

félek.

lenyomtak a torkomon egy gépnarancsot,

összevissza reakciók indulnak el

nyomorból és egészségből összegyúrva,

hogy összeütközve üres könnyek maradjanak-

azok is elfojtva

nézel rám nagyhatalmas szemekkel,

előredőlsz, minden vektorod rám irányul,

és kérdezel.

közel jön a hangsúly, szinte rámül,

és én kapkodva kutatom a választ,

dobálom a gépbe az aprót,

ami -csak képzelem, hogy gúnyosan ugye?-

nemtudomokat hány vissza.

folyik a könnyem, issza a wcpapír,

silány minőségnek silányat.

létezés és nemlétezés között üldögélek ilyenkor,

nagyon fúj a szél, és kiszáradt a fű.

átkarolom a lábaim,

hintázom előre,

hintázom hátra.

dacosan üres minden,

varjakat figyelek keringeni,

itt nincs szédülés,

itt egyedül vagyok a tényekkel.

idehozott a remény, és itt hagyott.

itt hagyott egyedül.

milyen rég volt, hogy itt laktam.

nézel rám nagyhatalmas szemekkel,

lassan eszmélek,

választ vársz tőlem,

elfogyott az apró.

nincs válasz, nincs ok.

okozat van bőven,

azt kapod az arcodba folyton.

lassan egy mondat, még egy,

hirtelen négy, és egyenként lazulnak el az arcizmaid.
halk mosoly, puffan egy varjú.

egy újabb.

türelem illat a kézfejeden,

lélegzem, csókolom.

taknyos papírgombócok a parkettán,

kint lila a sötét,

pestiest nyitva a moziműsornál,

majdnem esténk emléke betörte az 27. oldalt.

zúg a lift, lüktet az artériád,

a csepp végre dönt, és leszánkázik a poháron.

vidám számra vált a petőfirádió,

tegyönyörűszép, mondod,

és a nádszálkisasszony fürdeni megy meztelen.

kréta csúszik a táblán,
a mozdulatra figyelek,
nem az ívre, amit hagy
az a krétaporos kéz az én arcom simítja,
belealszom az előadásba,
körülöttem figyelem zsizseg,
lassan megadom magam
neked, már jóideje győzködsz,
lehunyt szemem mögött vársz,
hintázol és sült gesztenyét eszel.

ajkaim és a bőröd randevúja
olcsó kis talponállókban,
dizájn, procc kávézóban,
galambcsípte téren,
sötétedéskor zár kertekben.

tíz mondat mindkettőnktől a telefonban,
gyors és kialakulatlan terv, hogy végre mikor.
menned kell, és én vagyok a hüvelykujj,
ami nyomja a pirosat, szevasz.

éjszaka zizegek, a puszi hol itt hol ott tűnik fel,
gyere adj még egyet, hát mi mindig minuszban vagyunk?

szombaton az arcom,
vasárnap az ujjaim,
hétfőn a hasam
aludt el mosolyogva kezedben.

reggel egyre csak perceket csalunk,
és én titokban egyre korábbra húzom az ébresztőt,
félálom veled
nem félem veled
elomlom veled
álom veled
előlről veled


 

fekszem szivacs és a paplan között valahol,

a fent és a lent összekeveredett,

azt sem tudom, te merre vagy.

körülöttem a szuszogásom, befed,

minden lélegzet a közelben marad,

tudod, visszakívánkozik belülre.

a levegővel szerelmeskedem.

ujjaim körül a nyugalom puha végei,

lassan tekergetem, csuklóm mozdulatlan.

arcom sima, elgurultak a karikák a szemem alól.

moccanok, ából bébe rendeződik az egész.

bében jó. cében is.

odavonsz, molekuláink összkeverednek,

ketten kiteszünk másfelet.

alszom, édesen alszom, ébredek.

ajkam felett ajkad,

a csók és az álom átfedett, amikor alkották a világ definícióit,

ahova minket pakoltak aztán.

átkozott percek kandikálnak ki a félhomályból néha
összerázkódom, teljes testemmel utálkozom,
a múlt miért nem tud a seggén ülni nyugodtan?
rázárom az összes ajtót, amit magamban találok,
mosolyogva engedem fel szép lassan a kilincset,
be csuk va.

a minden elszakadt.
nem szét, csak ketté, még szánalmasabb.

fogom az átkozott perceket, és másodperceire szedem.
mind a hatvanat körbetörülgetem, és a kezedbe adom.
együtt megnézegetjük,
te elmesélsz nekem bokrot, fát, egész erdőt,
minden szekundom új barátokat kap,
csendben eltűnik sok másik édes között.

nyakadbabújok, minden rendben.
minden, minden rendben.

kopognak a szavaink uzsonnamorzsás délután,
tengerszemedben úszom, mondod, mondod,
a szavak ugrálnak körülöttem, ideoda kapok,
új nekem a nyugalmas, egyszerű kedvesség,
az önmagáért való, idővel puszipajtás ölelés.

a jóreggelt sms és a négy villamosmegálló reggel
már jól ismerik egymást,
együtt zötykölődünk hárman,
az sms is el van ájulva a saját szavaitól.

lépegetek az egyetem felé,
tervezgetem a napot,
mindennek megvan a maga kis helye,
az este felé tart a nap.
csókkal kezdődik majd a lényeg,
addig lehet tervezgetni,
hogy milyen is legyen az.

maradt azért elég sok belőlem:
mikroklímák és aljnövényzet.
tiéd. tetszik, hogy tetszik.

europark, legokiállítás, élmény,
ahol ez a három tud találkozni,
nekem ott a helyem.

percek alatt mindent kihozol a szememből, amit szemből ki lehet.

megölelsz?
és én a soha tizede alatt olvadok beléd valahol a mellkasod körül

vigyázol rám, mondod nyugodtan,
tudom, csurran a könny titokban.
 

te, búsuló szemű juhász, te

képregényben, mázolva, krétaporosan is látlak körülöttem.

te édes, te drága

ki kéne fésülni a hajad,

meg bebújni az életed gubancai közé.

egész pest elbújhat, és buda is messze

most tőlem, úgy vagy.

a csigolya göcsörtökbe pont beleillik a hüvelykujjam,

igazi pázl vagyunk mi ketten.

benéztél már valaha a papír és a ragasztó közé?

ott várok rád csendben.

a szemedben minden megvan,

el tudom kezdeni, és be tudom fejezni magam

azokból a dolgokból,

amiket te kallódni,

én virágozni gondolok.

pupillád párnám.

kérdezhetek tőled? válaszolsz?

tudom, hogy vigyázni fogsz rám,

ha beléd bújok, muszáj leszel.

neked mosolygok és huncutkodom majd,

hát félsz ettől, kedves?

várok rád. rád várok.

szép vagyok, igaz? tetszem.

hintázzunk.

álomba simogatlak, jó?

aktívabb mosolyom nincs.

gyere ide értem.

körbeölelt végre az életem,

és mosolyogtunk kívül belül,

lehet a járdán is haladni.

viszonylag üres táj lennék még,

de nem bánom, még tetszik is kicsit.

szukcesszió nulladik állapot,

de nem buzog a só göröngy körül.

parkettáról szól a notebook,

majszolom az estét,

nagymamám a kiflit tejjel,

úgy ette, nyammogta,

bámultam szemérmetlenül,

minden mozdulat bennem,

nyammogom én is a félhomályt, a csendet,

a félénk nyugalomszerű ködöt körülöttem.

egyszerű, kedves szavakat puszilgatok,

beleszövöm, de paszírozom az álmomba is.