tölcsér a torkom,
lassan keserű massza csorog lefelé.
megzavarodom, próbálok evickélni ügyesen.
messze a szituációtól jobb,
ahol nincsenek pattogó mondatok,
apró nevetések, erős hangsúlyok,
egyedül vagyok a lusta gondolatokkal.
szenzorod vijjog, és rám veted magad,
gyűrögetem a miabajt,
hogy hazudjak igazságot,
az arcomra kiül az erőlködés,
aggódva kapkodsz utánam,
de én már csak a kapkodást érzem,
fenekem alatt a spirál,
csúszom magamba masszástul.
új helyzetet rántok elő,
suta ötmondat lóg a levegőben,
néha te vagy a hatodik,
néha tovább gyötörsz, hogy minuszöt, na mi?
kamillaillat próbál engesztelni hasztalan,
szinte elhatároztam, hogy megbántódom.
sírás leskelődik, érzem,
tűtánc az orrromban,
csordul mindjárt, csordul.
tudom, itatom a múltat, még szomjas,
még mindig nagyon szomjas.
fekszel az ágyon, nem nézel rám.
tonnányi titok terpeszkedik rajtam,
poros, de nehéz titkok.
mondatok, tekintetek a délelőttből
felmerülnek és alábuknak hirtelen.
zavaros a vér, mossa a szívem.
félek.
lenyomtak a torkomon egy gépnarancsot,
összevissza reakciók indulnak el
nyomorból és egészségből összegyúrva,
hogy összeütközve üres könnyek maradjanak-
azok is elfojtva
