csuka_máj_olaj

túrjátok, hogy kullancs,

aztán szép lassan

egyre több a bevallott anyajegy

mondtam neki, háj,

mondta nekem jajj,ne,

mondom neki, fáj,

mondja nekem, jajj, te,

mondom majd neki, báj,

mondja majd nekem, jajj, ne,

aztán hazamegyünk a szánkat nyalva,

mert ez az egész már rég édesmindegy

kérdések tolakodnak a pénztárnál

a reklamációs tábla széttaposva a földön

suhognak a szavak,

egy egy néha szétloccsan pepita kövön

vállrándítás az élet

ahogy az izom összehúzódik,

úgy vackolja be magát a tér és az idő

egymásba.

összecsúszott két dimenzió kuporog a minden sarkában

-

pénz fénylik a szökőkútban

a madárfütty ki-kihasít az égből egy darabot

a szellő felcsavarja magát a diófára

rám számolt az éjszaka: 

fekve maradtam.

a ramaty időre hivatkozva otthon maradtak az apukák,

hogy

legózzon a gyerek;

és ese mese zzen az anyuka,

hogyma sajna nemjó

savanyú sötétedéssel ült pestre az este,

a soron következő.

kószáló cselekvés, rögtön állítmány;

cselekvő kószálás, igének halovány.

korpa a vállatokon,

lesepritek az öletekbe,

lesepritek a cipőtökre,

lerázzátok a a földre,

csakamíg

a nyakatokig nem ér a keratin.

szomorkás szaggatottan sír a telefon a fületekbe,

mert van valahol valaki,

aki apró sóhajjal csúsztat vissza a zsebbe,

ott villogtok tikatik, tidanik a sötétben,

hogy kérlek.

néma negyedórák, az agyad bábozik veled.

zsibbad a lámpafény,

pixelekre esik a kontúr,

dacoskodnak a fák a körúton.

egyre megy a világ.

bérházak pislognak fáradtan,

visszabólint néha egy egy féklámpa.

cseteltek odabent mind,

a monitor hunyorog a sok szmájlitól.

beköp a függönyrésen a beteg csillagfény,

gurul a parkettát, fölnyalják majd a porcicák.

lüktető tévéfény a nappalikban,

az arcotokra fest fess mosolyt:

a holnapban a mátok.

mindegy-

van pirossal isten alsógatyáján

visszaimádkozta a szemébe a könnyet

mondhatni bebuggyant neki;

az apró győzelmek végett

csak aprópénznyi hidakat avatnak,

gondolta, meg hogy micsoda hülyeség,

rázta a fejét, mintha egy légy vagy valami.

mindig roszz oldalt választott lefelé a lépcsőn,

valahogy mindenki vele szemben jött fel folyton,

feladta egy idő után,hogy taktikája legyen

persze a beleszarás is taktika,

gúnyolódott, mintha attól kevesebben röhögnék ki,

ha ő is nevet, ha ő is a leghangosabban nevet.

megnövekedett követési távolság,

fontoskodott a hangszóró a hidegben,

a halk közösségépítő szitkozódások és toporgások között

ő négyesnek magát és hatosnak képzelte a vágyait,

mert mindegy is,hogy ki maradt le,

valahogy még a remiz előtt kéne együtt egykét megálló

kicsi üveggolyók gurultak ki a szívemből
a talpam alatt göröngyöt vetett a beton
aprózódott a világ úgy általában
a nyugalom és az egyszerűség
hirtelen valahogy
nem állt meg a lábán
izgága idegcsomókkal gurigázott
a gyenge tavaszi napsugár
 
a világ átállt a másik oldalra,
onnan kiabált, hogy nemnem

erős vár a mi lelkünk,
keresztre is feszíthetitek,
ahogy tetszik

kirakat arcú lány a kapualjban
bármelyik kínai pucsit eladná neked,
úgy mosolyog

a megrökönyödés előretolja a hanyagság csapatait
elindul a láncreakció
már most ápolják a még ép katonákat,
fertőtlenítő szag a szájban

nem tudok veled kenyeret sütni,
folyton túrod azt a kurva lisztet a koszért.
túrjad
szórod a szemembe a port,
addig hozzábújok a kemencéhez

 

csurog a csend

feszül az életed

sokszögre peckelted emberekkel

magadnak hegyeztél sarkot strihelni

az a határ létezik

lényegtelen, hogy te vagy betonból

vagy az élet körülötted

egykedvű tárgyak a szobában.
a függöny függőleges, a szőnyeg vízszintes,
minden a helyén,
az érzelmek kimentek elszívni egy cigit a gangra.

néha átvisszhangzik a szobán
a délután óhaja, történjen vele valami,
üresek a  percek,
a szálldogáló por között sincs semmi,
kizuhan az ablakon,
vihog az üveg

elszáradt növény meredezik saját cserepében

élve eltemették a halált

csövek tekeregnek, a falban,
fészkelődnek a bútorok,
a szoba tágul egy kicsit.
többször látta woody allent
a már rég szerekező pár felett
az elfelejtett notebook-on.

sercegve hull a fény,
pereg az áram forintja

120 köbméter mindegy kotyog

mérlegen a valóság

országomat érted

magamra döbbentem,
és milyen hangosan csend van,
és milyen élesek a kontúrok,
arany és fekete zománc mindenen.

lassan veszem a levegőt,
nincs agykapacitásom összekoordinálni egy lihegést.

szemem fel-alá jár,
gondolataim egymást rugdossák,
nem sírhatok,
túl sok lenne most.

körözök valami nagy büdös körül,
meg vagyok rémülve.

engem hogy szeretnek?

ízlelgetem a tőmondatokat sorban,
hol találok hamiskást,
vagy biztosat.
valahogy el kéne indulnom,
lucsokban toporzékolok,
kúszik be a küszöb alatt a hisztéria.

valami kerülget.
valami keserű, tökigaz valóság.
ápolatlan a viszonyom az igazsággal,
bocsánat, én hányni fogok.

dereng a hajnal,
egy emlék összesodorva a porszívózsákban.
fulladjon az elhalt hámsejtjeimbe.

közelebb jön a világ,
távolabb jön a félelem.
megérkezik a könny,
a lelkem is feljön a  pincéből,
szemrehányó cöccögéssel csusszan vissza a helyére,
fészkelődik, összegyűrtem mindent pár perc alatt.
tudom, bűnt bánok befelé.

a szomorúság nem bonyolult,
olyan s per t típusú képlet,
lerendezem rutinból.

egyedül vagyok, giccsesen egyedül.
csukott szemmel vagy nyitott szemmel látom ugyanazt?

engem hogy szeretnek?

napok egymás után,
veled vagy veledre vágyva,
szuszogva, gondolva, várva,
 
tudom, a szerelem egynagyobbegyenlő kisebbkettő.
vagy egy egész,
vagy egy egész valamennyi.
és lehet a valamennyi rengeteg,
de a végtelen,
a végtelen csak az egy lehet.

elég sok vagyok és elég szomorú.
gyerünk tovább, igaz?

a kicsike bogár halottnak tetteti magát a turistaösvényen.

egyedül vagyok.