de eltelt.
annyi minden kellett volna,
minden maradt annyiban,
háromezer forinttal több volt a zsebemben,
míg a fene el nem vitt a moziig,
mondjuk nullszaldó.

félek.
holnap grammra lesz a nap.

félek.
vágyom.

ütöm a lapos leopárdot az egérrel,
zúg a számítógép,
émelygek,
elfogy az este lassan,
lefekszem.

valami dombon ülsz,
nem tudok oda felmászni,
gyere le,
kérlek, gyere le,
sóder a tapam alatt,
nekiveselkedem megint,
gyere le,
megyek fel.

semmiért egészen,
hiszem, hogy úgy van,
attól lesz a minden.

szeretlek.

odanézek az ágyra,
mosolyogsz,
most bújjak oda vagy két másodperc múlva?

beszorul a levegő,
merre jársz,
kire mosolyogsz,
nem is tudok odabújni,
messze vagy.

fel alá szaladgál a félelem,
összekarmol,
semmi nem nyugszik bent,
tombol a szerelem,
üvölt.
tudom, hogy nem kennelbe való,
de ha elengedem,
én elindulok utánad az éjszakába.
én nem teszem le a telefont soha többé.
nem engedlek ki az ajtón.
banális dolgokat sorolok egyedül így is, látod.

néha eltűnök belőled,
illanok nyomtalan.
kereslek, és főleg belőled magam.
toporzékolsz a kicsi szívemben,
kényelmetlen,
és
nincs játszópajtás odaát.

mit csináljak?
ne fájj?
így kéne? így kell?
úgy jó?
én megpróbálom, meg.
csitt, nemfáj, hallgass,
az nem azért van,
és ez nem ezért van.
hanem.
tudom.
nemfáj.
szeretlek.

még suttogni is jó.
magamnak susogni.

befőzöm magam,
elteszem a polcra,
éjszakányi porosodás.