hazáig nevettünk, én ráztam a trolit, nem ő engem.
aztán egy lépcsőháznyi sírás,
két-három emelet,
és szomorúság letudva,
zsebre téve mélyre,
pontosan ennyit szabtam ki magamnak minden napra.
egyszer elkezdtem kibontani a hungarocelt,
hány másodperc múlva csomagoltam rögtön vissza,
nem tudom,
de villámgyors tudok lenni,
ez meg rekord.
nem is lehet akkora luk valakiben,
mint amit abban sejtettem látni,
olyankor az van,
hogy elfogy a zokni,
és nincs több dömdödöm,
és akkor most már az alany állítmány megint nincs,
vagy egybefolyt,
vagy nem tudom.
odatettem neked egy szép és szomorú és kegyetlen őszintét,
és te rút voltál, olyan rút, amilyennek nem képzeltelek soha.
rugdosni minek, mondd?
behunyom a szemem, ciki, ne.
az én kicsikicsi szívem.
csodálkozott, kitágultak a szemei,
hallottam ahogy édesen értetlenkedik,
hogy miért és minek, de főleg mi ez?
üldögéltem, simogattam,
mondtam neki, hogy egy másik hatalmas hasonló miatt van,
aki most sírdogál,
csak ráparancsoltak, hogy húzza meg magát.
te se kérdezz, hallgass,
ez akkor mostmár tényleg nem a te ügyed.
egy fémkanállal beszélgettem inkább,
te sem érted, ugye,
de legalább kellően érzéketlen vagy,
hogy elmagyarázzam gond nélkül,
nincsen semmi baj,
ha a büszkeség ekkora,
a szerelem úgysem fér el rendesen,
nem vesztettünk sokat.
aztán keserű nevetés-
azt nagyon szeretem-,
hatalmasat vesztettünk,
főleg,
hogy csak mi tudunk a kincsről,
senki más,
még ő maga sem.
nem is mi,
csak én,
és az én olyan egyedül van.

melletted könnyű lenni,
omlok a karodba folyton,
beleplek az illatommal,
csimpaszkodom,
hát itt a csimpánz is végül.
nyugalmat kerestem,
nyugalmat találtunk.
nézek a szememmel,
csókolok a számmal,
lélegzem az orrommal,
simítok a kezemmel,
ölelek a testemmel,
és mindnek külön helye van a szívedben.
finom vagyok, mindenem finom,
mert úgy ahogy vagyok, ízlem.