kettő meg kettő egyenlő négy,
de hiába hajtogatod,
akkor sem ennyi az egész.
a két kettő például rivalizál,
a négy utolsó a sorban, hát nyafog,
az egyenlő a páratlan számokat jobb szereti.
és én mind jól ismerem az elbújt dolgokat,
nyaranta együtt szedünk cseresznyét.

az egyenlő előtt ott vagyok én,
szerény,
az egyenlő után ott reagálsz te,
ugye.

ha csak egyetlenegyszer átsétálnál az én oldalamra,
s szétnéznél, dús a táj,
teleraknám a markod cseresznyével,
magam mellé ültetnélek a padra,
és incselkedve kacagnám két füledbe:

ha szeretnéd, összeszorzok neked két kettest,
de el is oszthatok négyet kettővel,
sőt gyököt is vonhatok,
mondd, mi izgat,
súgd meg, kisebb, nagyobb vagy egyenlő legyen,
és egyáltalán mi legyen az,
hova írjam és miért és kinek?

és lehet, hogy nem négy lesz,
pedig, ó, jaj,
tényleg kettő meg kettő,
nem szabályos, nem helyes,
nem szükségszerű,
kilépni a szokásosból,
mondd miért félsz?
velem miért félsz?

a négyet egyszer kell csak félretenni,
s bámikor visszrakható,
a megszokás előnyt élvez,
nem nyilvánvaló?