könnyel mosogattam az odaszáradt gombaszószt,
talpam ragadt a linóleumhoz,
dühös voltam és szabad.

egy pár pici mondat,
kevéske karakter,
néhány gombnyomás,
és a hiányuk.
az összekuszálódott és homályos viszony e pár dolog között
elég,
hogy végigzokogjam az akciófilmet a moziban,
és az éjjelnappaliban lecsöpögtessem a pultot,
a szemfesték és a könny lopva indult a pénztár felé,
épp időben törölte fel a fejcsóváló fiú,
hogy még holnap is bemehessek párizsiért.

elég volt.
elég.

vége van.
ezzel az öt randa betűvel, megmutatom bárkinek, hogy hogy vagyok.
véglegelégvége.

mostam a tányérokat és röhögve zokogtam nekik,
hogy ennyi volt,
ennyi voltam és vagyok,
kevés,
nem kértem sokat, mégis sokat kértem,
most még egy kicsit nem leszek boldog,
de az idő, tudod, az mindent,
miért az én bajom lenne nagyobb,
olyan szép lesz nemsokára minden,
addig meg néha titokban lehet pityeregni a párnámba,
és ok nélkül elszontyolodni a villamoson.

így esett,
rossz volt,
rossz lesz,
fáradt vagyok,
szánok,
elég volt,
egyedül lesz,
hazug remény ne lesz,
nincs tovább,
szív kussol,
a nobel díj is tök jó dolog.